Már három éve csak emlékekből táplálkozom, a csókok harmata, az ölelések melege lassan kezdenek megfakulni bennem. Esténként még mielőtt öntudatlan álomba menekülnék, fellapozom imádságos könyv gyanánt azt a percet, néhány órát, mikor vele voltam. Teljesen megbabonázott és teljesen magával ragadt a lénye, a szavai, a szeme, a teste, mikor orgazmusba rándult..öntudatlan élményt okoztunk egymásnak.
Férfi még így nem volt hatással nőre, mint ő rám. Szégyellem önmagamnak is bevallani, de nagy szerepet játszik az egészben a tiltott gyümölcs ténye.
Azóta is szinte minden nap látom és minden nap a szívem akar meghasadni, mert idegenként bánik velem, s nem jövök rá, miért?
Azért, mert benne is ugyanazok az érzések vannak, mint bennem, vagy azért, mert megbánta, amit tett?
Mégiscsak nős és pap. S én mindennél jobban vágyom utána, annak ellenére, hogy tudom, nem lenne szabad. Ez már nem feltétlen szerelem, már nem csak fizikai vágy, hanem őrjítő szenvedély. S ezt szeretném újra és újra átélni.
Miatta járok már templomba is, a hitem megváltozott, a hangjában ellenállhatatlan lágyságot érzek, azt remélem ő is küzd belül, de valamiért nem tesz sem ellene, sem érte semmit.
Néha odáig jutok, hogy átkozom a percet, mikor megengedtem magamnak azt a luxust, hogy elragadjon ez az őrjítő szenvedély, mikor felfedező útra engedtem kezeit testemen és megszületett ajkaink, testünk között a remegő orgazmus.
Ennél még az is jobb volt, míg csak vágyakoztam utána, míg nem ismertem a gyönyört, amivel megajándékozott, mert ez az állapot inkább szenvedés, mint szenvedély.
S most, balesetem utáni lábadozásomban ez az egész történet iszonyatos erővel tör rám, pedig már lassan kezdtem belenyugodni, hogy elveszítettem, soha nem ismétlődik meg mindaz, amit minden érzékemben kívánok: szeretkezni újra azzal a férfival, akihez őrjítő szenvedéllyel vonzódom.
Elég csak lehunynom a szemem, s magam előtt látom újra, látom a fényt a gesztenyebarna szemeiben, vékony ajkaiban megnyíló játékos mosolyt, amitől mindig kimegy a lábamból az életerő, gyomrom összerándul, akaratom ellenére nedves leszek.
Három éve mindig próbálom a véletleneket kísérteni, hogy újra és újra pár szót válthassak vele, vagy legalább a közelségét érezhessem.
S azzal, hogy el sem jött meglátogatni, egyértelművé vált, le kell zárnom magamban ezt a dolgot. Soha nem fogom újra érezni keze érintését, érett bőre illatát, ami épp olyan izgató volt, mint vágyálmaimban, soha nem fogom arcomat látni szembogarában. Soha, soha, ezek a szavak lüktettek agyamban, szívemben, mikor egyik nap gyógyszeres kábulatból felpillantva ott állt az ágyam mellett.
Első kábulatomból felriadva úgy tűnt csak álomkép az egész, még akkor sem tűnt fel, hogy ez a megtestesült valóság, mikor fél térdre ereszkedve az ágyam mellett megfogta a kezem. Elég határozottan szorította meg, mégis gyengéden, talán láthatta rajtam, hogy félig még kábult vagyok. Egész halkan beszélt hozzám: – Jöhettem volna hamarabb is, de.. – innen már nem folytatta, talán várta, hogy végre kinyitom a szemem.
Lassan kezdtek szavai tudatomig eljutni, amiben nem is a szavak értelme volt a lényeg, hanem a bársonyos hangszín, ami tele volt gyengédséggel, amiért olyan szorgalmasan jártak templomba a falusi asszonyok.
Mikor végre felfogtam, hogy valóban ott van mellettem, alig mertem kinyitni a szemem, attól féltem, ha ránézek, eltűnik, mint az az álom, amit annyira szeretnénk marasztalni s félve várjuk a reggelt, mert tudjuk, kíméletlenül eltűnik.
Hosszú sóhaj után folytatta a félbehagyott mondatot: -… de nagyon sokat gondoltam rád!
Meglepődtem a tegező formán, mert eddig, az elmúlt három év során, kimérten magázó formában beszélt hozzám.
Önkéntelen viszonoztam keze szorítását, hüvelykujjammal simogattam a kézfejét, megnyugtató érzés volt, ahogy kézfején az ereket kitapinthattam, szerettem volna érezni vajon vére Niagara-vízesésként zubog-e ereiben, ahogy az enyém?
Sokáig hallgattunk így. Mérges voltam magamra, számtalanszor eljátszottam a gondolattal, milyen lesz, ha mégis találkozunk újra, tengernyi kérdéssel készültem és most egy nem jutott eszembe belőle.
Végre mégis kipréseltem magamból két szót: – Mégsem álmodom?
Ránéztem és láttam a fényt a szemében, ami visszatükrözte arcom, arcélén megjelent az a kisfiús mosoly, amitől még betegen, begyógyszerezve is rám tört a vágy.
– Nem, már nem álmodsz – hangosan felnevetett a szavak mellé, s a végén már amennyire tőlem telt vele nevettem.
Mintha nem akartuk volna elengedni egymást, sokáig szorongatta a kezemet, majd homlokához szorította, mintha lázát akarta volna csillapítani.
Attól kezdve minden nap bejött hozzám. Néha csak pár percre, néha egy rövid órára. Ösztönös elővigyázatosság volt ebben a viselkedésben, soha nem mondtuk ki, de nem lett volna szerencsés egy ismerősbe belefutni.
Látogatásai felizgattak, milliónyi idegvégződés égett a bőröm alatt, nedves ajkait akartam érezni testem minden pontján!
Megígérte, ha kiengednek a kórházból, hazavisz. Az, hogy kettesben lehetek vele, egy újabb lökés volt a remény feneketlen sóstavába. Nem számítottam semmire, de reméltem lesz annyi erőm, hogy azt a sok kérdést, amit legbelül tartogattam, végre fel tudom tenni. Vajon kapok –e választ rá? Vagy továbbra is kétségek között maradok?
Bár lassan teltek az órák, percek, míg eljött a nap, hogy kiengedjenek. Bár, kicsit kényelmetlenül éreztem magam a helyzettől, de ha már beleegyeztem nem volt mit tenni.
Izgatott voltam, a gyomrom a torkomban remegett.
A kórházi környezet megtette a hatását, kicsit kába voltam, néha enyhe szédülés környékezett, meg sem vártam a liftet, gyalog indultam a háromemeletnyi lépcsőzésnek.
Jól esett falni a lépcsőfokokat, mire leértem a földszintre az enyhe zilálással jól tudtam leplezni izgalmam.
Nyugodt akartam maradni. Minden körülmény között. Persze, akkor még nem sejtettem, hogy ezt az elhatározást egy pillanat alatt a lehető legmesszebbre dobom magamtól.
A földszinten várt rám, valami értekezletre mehetett, vagy már onnan jöhetett, mert rendkívül ünnepélyesen volt felöltözve. Fekete jól szabott öltönye alatt, szinte világított hófehér inge, aranyszínű nyakkendője különösen jól illett sötét szemeihez. S bár nem volt az a tipikus „jó pasi”, egy-egy jól szabott öltöny sokat javított alkatán.
Köszönés után, elvette csomagjaimat és szó nélkül elindultunk megkeresni az autóját. Azon gondolkodtam, míg az autó felé haladtunk, hogy ez a gesztus, hogy eljött értem, egyfajta jóvátétel, gyónás-e? Kicsit megnyugtatja vele lelkiismeretét.
Elég messze parkolt a kórház bejáratától, enyhe fáradságot éreztem, mire odaértünk a fekete sötétített ablakú Mercedes kisbuszhoz, már nem bántam, csak üljek be végre.
Az első ülésre ültem, bekapcsoltam az övet és arcomon látszódhatott a megkönnyebbülés, mert megkérdezte: – Kicsit hosszú volt ez az út első nekifutásra, igaz?
– Hát igen, elfáradtam kissé! – meglepődtem saját hangszínemen, annyira száraz volt és erőtlen.
Beült ő is, bekapcsolta az övet, még egy kicsit matatott a kézifékkel. Fél szemmel figyeltem és csodálkoztam, hogy tud ennyire nyugodt maradni?
Rám nézett és mosolyogva megkérdezte: – Akkor? Indulhatunk?
Az a mosoly…, fenébe azzal a sejtelmes, imádnivaló mosollyal, amivel az egész személyisége megnyílni és nevetni látszik egy pillanat alatt. Most bosszantó tudott lenni, mert elvarázsolt.
Indított és lassan kezdtünk végig csorogni a parkoló kivezető szakasza felé.
– Nagyon csendben vagy.. – minden áron beszélgetést akart kezdeményezni.
– Neeem, csak most kezdem érezni, hogy végre hazafelé tartok és élvezem az utat – válaszoltam.
– Élvezed? – olyan hirtelen kérdezett vissza, ebbe a kétértelmű szóba kapaszkodva, hogy a lélegzetem is elállt.
– Mindenben lehet egy kis élvezet, nem? – próbáltam frappánsan reagálni, ami kimondva elég erőltetetnek hatott.
– Lehet? – s egész közel hajolt hozzám, annyira, hogy kezdtem aggódni, nem veszélyes-e ez a manőver vezetés közben.
Már nem volt időm ezt a gondolatomat szavakba önteni, mert egy leheletnyi időre összeért az ajkunk. Mintha ez lett volna a felszabadító szelepe az eddigi számomra kínos helyzetnek és annyi átgyötört éjszakának.
– Úgy terveztem, hogy én teszek fel kérdéseket, e helyett … – kezdtem volna visszatérni az önmagam által megtervezett vonalhoz.
– Nincs szükség kérdésekre már, hidd el. – vágott közbe.
– Akkor!? –nem tudtam ez kérdés akar lenni részemről, vagy egy kijelentés.
Akkor átnyúltam és simogatni kezdtem a haját, a tarkóját masszíroztam, szerettem volna magamhoz húzni, bár menet közben nem sok esélyt láttam erre.
Mégis áthajolt és megcsókolt. Röviden, de határozottan. Félhangosan felnevetett.
– Akkor akarsz valamit még kérdezni?
– Igazad van, már nem kellenek kérdések! – válaszoltam.
Újra áthajolt, és most már hosszabban, vadabbul csókolóztunk, az utat csak félszemmel tudta figyelni.
Észvesztő volt a helyzet, különleges és veszélyes, de az sem érdekelt volna, ha abban a percben meghalok.
Ezt még néhányszor megcsináltuk, olyan 80-90 km/órás tempó mellett, ha nem az ajkát, akkor az arcát csókoltam végig le a nyakát, az ádámcsutkájáig.
Egészségesebbnek éreztem magam, mint bármikor és nem utolsó sorban nedvesebbnek is bőven.
Őt sem hagytam érintetlenül, ezt még nadrágon keresztül is éreztem, mikor kezem a simogatások közepette arra tévedt. Nem győztem újra betelni bőre, arcszesze illatával.
Kilométereket haladtunk így, míg egy mellékútra letért.
Már nem volt szempont, hogy három év után, ha újra megtörténik etikus, erkölcsös vagy helyes –e, csak a tűz hajtott mindkettőnket, egy szenvedélyes tűz. Ami akkor vált volna a poklok tűzévé, ha nem engedelmeskedünk neki.
Egy elég elhagyatott helyen álltunk meg. Távol a főút zajától, a lakóházaktól, csak a természet és mi.
Na meg a védelmet nyújtó kisbusz.
Kikapcsoltuk a biztonsági övet és először csak átöleltük egymást. Most éreztem csak úgy teljes valójában, ahogy felső testével teljesen rám tapadt. Szinte nagyon is szorított. Extázis közeli állapot volt, ahogy az utána következő maratoni csók is, ajkát mélyen beszívtam, mikor nem ő tette ezt, játszadozott a nyelvemmel, szinte incselkedett vele, majd játék nélkül összeforrtunk.
Minden letisztult bennem, a három év mégsem múlt el benne nyomtalanul, ezért volt velem rideg és elutasító, mert küzdött a szenvedély ellen, ami épp úgy benne élt végig, mint bennem. Talán örökre elfolytja, ha akkor, három éve nem adok neki szikrát. És milyen nagy veszteség lett volna!
Levettem a zakóját, elkezdtem kigombolni az ingét, simogattam a mellkasát, apró csókokat leheltem rá. Majd kiszálltam az első ülésről és hátraültem. Szó nélkül követett. Valahogy éreztem, én irányítok.
Átvetettem lábaim a lábán és lovagló ülésben ráültem. Nem kellett segítenem az ingét levetni, félmeztelen volt mire ráültem. Kibújtatott a pulóveremből, cirógatta a hátam, félhangos nyögdécseléseimből halhatta, vonaglásaimból érezhette, mennyire élvezem.
Szokatlanul gyengéd volt, bár túl sok viszonyítási alapom nem volt vele kapcsolatban.
A fejét a melleim közé húztam és szinte falta egyiket is, másikat is, úgy tűnt, ha tehetné, egyszerre játszadozna mindkettővel. Felváltva csókolta ajkam és a melleimet. Csípőm automatikusan lassú mozdulatokkal adta tudtára már nagyon türelmetlen. Éreztem az én és az ő nadrágján keresztül is, a gyönyör forrása kiszabadulásra vár.
Minden érzékünk nyitva állt befogadni a közeledő gyönyört. Összeszokott pároknál is ritka, ha egyszerre érnek fel az orgazmus forró csúcsára, de úgy éreztem, mi megtehetjük ezt. Egymásba kapaszkodva, markolva, ajkával melleimbe csimpaszkodva teljesen egymáshoz tapadva sodródtunk az orgazmus felé.
Az egyre szaggatottabb, nehezebb lélegzetvételek, a hangosabb nyögdécselések, a ritmikus izom összehúzódások jelezték mindkettőnk számára egyszerre értünk el a szeretkezés csúcsára.
Hosszú percekig éreztem a remegést, ami a testünkben még a protonokat is átrendezi, ahogy a gyönyör íze végig folyik az ereinkben.
Sokáig tartott, míg összeszedtük magunkat. A szeretkezés utáni kellemes erőtlenséget élveztük még egy darabig, apró és szenvedélyes csókokkal keverve, simogatásokkal csendesítve az orgazmus után még maximálisan felpörgetett érzékeinket.
Sugdolózva beszélgettünk, mintha féltettük volna a titkunkat. Hangját játékosan könyörgőre fogva súgta fülembe:
– Kérlek, ne várjunk újabb három évet!
Összenéztünk, mosolyogtunk, s végül hangosan nevettünk.
– nairof –